A szakiskolai lét reprezentációja egy narratív életút-interjúban

Előadó: Karlowits-Juhász Orchidea

Karlowits-Juhász Orchidea a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének oktatója, a miskolci Csatárlánc önkéntes csoport alapítója, koordinátora. Végzettsége szerint filozófia szakos középiskolai tanár és kulturális antropológus. Fő oktatási területei: szociálpedagógia, dramatikus tananyag-feldolgozás, projektpedagógia, service learning (pedagógiai céllal szervezett segítő tevékenységek). Jelenlegi kutatásait a szociálpedagógia égisze alatt végzi.

Előadás absztrakt:

Előadásomban egy 2017-ben lefolytatott, 12 mélyinterjúra épülő kvalitatív kutatás módszertanába és eredményeibe nyújtok betekintést.
A 18 éves, nehézsorsú, állami gondozott fiú teljes életútját rögzítő, közel 20 órányi hanganyag egy olyan világba kalauzol el minket, amely általában csupán ritkán és felületesen válik láthatóvá a többségi társadalom számára. A periférián való lét megdöbbentő képei mögött egy olyan sajátos – interjúalanyomon túlmutató – életvitel és értékrend bontakozik ki, amelynek megértése és elfogadása nélkül nehezen képzelhető el érdemi pedagógiai, szociálpedagógiai munka.
Interjúalanyom, Laci számára saját történetei teljesen hétköznapiak. Hétköznapi, ha egy anya gyorskötözővel lekötözi páréves gyerekeit, hétköznapi, ha valaki közönség előtt szexel, hétköznapi, ha valaki üvegszilánkkal vagdossa a testét, ahogy az is hétköznapi, ha valaki felakasztja magát.
Lacit kedvelhetjük, szánhatjuk, utálhatjuk, azonban egy biztos, valamilyen érzést kiváltanak bennünk „hétköznapi” történetei. Talán örömmel és megnyugvással tölt el minket, hogy mi jobb helyre születtünk, mint ő. Talán ellenszenvet vagy akár undort kelt bennünk egy-egy sztorija, mert annyira elfogadhatatlan a saját hétköznapjaink szűrőjén keresztül nézve. De az is lehet, hogy Laci történetének megismerése, befogadása hozzásegít minket annak felismeréséhez, hogy az ember életvitelét, viselkedését, szemléletét mennyire meghatározhatja a családi szocializáció vagy annak hiánya.
Kutatási eredményeim szóbeli/írásbeli közléseivel nem titkolt célom, hogy nyitottságra, megismerésre és nézőpontváltásra ösztönözzek, mivel meggyőződésem, hogy pedagógusként, szociálpedagógusként minderre szükségünk van ahhoz, hogy megérthessük a periférián élő, deprimált gyerekek, fiatalok attitűdjeit, viselkedését, életvezetését és iskolához való viszonyulását.
Jelen előadásom fókuszába a szakiskolai lét realitását állítom. A történetekben megjelenik a telefonját nyomogató testnevelő, az órán „csak úgy” gitározgató magyartanár, a témába sehogy sem illeszkedő videókat vetítő szakmatanár, vagy éppen a gyereke iskolaválasztási dilemmáiról 45 perces keretben kollégájával csevegő pedagógus. Megtudhatjuk többek között, hogy hogyan lehet tanulás nélkül évvégi osztályzatot szerezni, például azzal, ha a diák közvetlenül az órán kiadott kérdések és válaszok átolvasása után vissza tud mondani valamit az így „tanultakból”, vagy éppen azzal, ha legalább a „fentről” érkező látogatók számára szervezett bemutató órát rendesen végig tudja ülni.
Az ilyen és hasonló hallgatólagos egyezségeket úgy tűnik, nem maga a pedagógus, hanem sokkal inkább a rendszer szüli, amelynek a tanár sok esetben éppúgy kárvallottja, mint a szakiskolás diák. Ez a fajta intézményi/intézményrendszeri gyakorlat (a határtalanul alacsony színvonalú szakképzéssel, illetve a morálisan romboló rejtett tantervi hozadékokkal) nemcsak Laci életében hagy hiátusokat, hanem össztársadalmi szinten is beláthatatlan következményeket von maga után.